Elkúrtuk – filmkritika

*A cikket gazdagon elláttam forrásokkal, érdekességekkel. Ha felébredt benned az információszerzés iránt érzett olthatatlan vágy, ne habozz!

- FELVEZETÉS -

    2021. október 21-ét írjuk. Nagyjából 15 éve, hogy a Kálomista Gábor Elk*rtuk című filmjét megihlető események lezajlottak Budapesten. Ma jelent meg, és kizárólag azért néztem meg a premier napján, mert egészen biztos voltam benne, hogy többen is el fogják kottyintani magukat itt-ott olyan részletekkel kapcsolatban, melyekkel megtekintés előtt nem szeretnék szembesülni. Erre természetesen sor került minden második neves online újság felületén.

    Hogy adjak némi támpontot az olvasónak – az események megtörténtekor pontosan hetedik osztályos gimnazista voltam Budapest belvárosában. Több volt osztálytársam is megjelent a tüntetések némelyikén – inkább kalandvágy, mintsem tényleges harag által vezérelve. Nem voltam különösebben fogékony akkoriban a hírekre, de „a Gyurcsány nevű ember” – ahogy Orbán Viktor, jelenlegi miniszterelnök korábban nyilatkozott róla – TV-s alakításai szinte kivétel nélkül eljutottak hozzám. Félreértés ne essék – nem voltam kivételezett. Nem csak engem talált meg a hírfolyamok rendszeres mocska az úgynevezett miniszterelnök bohóckodásairól. Arra tisztán emlékszem, hogy rendszeresek voltak a különféle tanóráinkon a „kurva ország”, „El lehet menni, itt lehet hagyni az országot!”, „böszme”, „lárifári”, „lotyaszájú”, „SÜN! SÜN!” és „Mi az hogy?! Nagyon is tisztességesen!” bekiabálások.

    Akkoriban jókat virultam egy-egy produkcióján. Talán az lepett meg igazán, hogy valamilyen különös módon el tudta érni, hogy tán a kisiskolásoktól kezdve a gimnazistákig mindenki beszélt róla. Utoljára ilyet másodikos koromban tapasztaltam, a 2001.09.11-i események kapcsán. Állandó beszédtéma volt a Feri.

    Ezért is sajnáltam nagyon, hogy a film nem hozta a vele szemben támasztott elvárásokat. Mert voltak elvárások. Talán meg sem írom ma ezt a beszámolót, ha nem azt tapasztalom, hogy a valóságot vagy nem merik kimondani, vagy nem foglalkoznak vele, vagy arcátlanul ferdítik azt a megtekintés után olvasható kritikák a különböző politikai befolyásoltságú lapok online felületein. Nem kívánok konkrét részleteket kiemelni, de a konzervatív oldalak vagy nem beszélnek róla, vagy nevetségesen pátoszos, túlzó és arcátlanul hazug beszámolókat írnak; míg a baloldalon ez esetben bátrabban mernek őszintén fogalmazni, mindamellett ahol lehet, csökkentik az akkori politikai oldal felelősségét és befolyását az eseményekre nézvést.

    Voltak már korábban érdekes filmek a témában – elég csak az akkor aktívan működő televíziók vagy online újságok tudósításaira visszaemlékezni. Pesty László is készített egy rövidebb szösszenetet, de a résztvevők személyesen is beszámoltak az eseményekről – vagy videót készítettek az élményekről.

 

- KRITIKA –

    Annyiban biztos vagyok, hogy önmagában, mint film, nem vészes. Nézhető, de semmi extra. Annak tudatában viszont, hogy ilyen pénzügyi háttérrel (megközelítőleg 800M forint) mi lehetett volna – egy eszméletlen nagy csalódás.

    Én ezt a filmet százszor jobban megcsináltam volna. Már hogy a forgatókönyvet. Bődületes mennyiségben elérhető anyag arról, hogy valójában mi történt 2006-ban, és nem kell hozzá túl nagy ész, hogy valaki összerakja a puzzle darabkáit. Noha a filmnek utóbbi jórészt sikerült, mégsem ez volt az elsődleges célja. 15 évvel az események után, Gyurcsány Ferenc visszatértét követően, valamint a sokadszori rendezői megnyilvánulásokat végig hallgatva legalábbis én valami egészen mást vártam. Valami megdöbbentőt. Valami ütőset, valami olyat, aminek legalább egy kicsit agresszió szaga van. Nem voltak olyan teljesen irreális elvárásaim, hogy Tarantinói leplezetlenséggel tárják majd fel a rendőri brutalitás, az elfojtott emberi indulatok és a totális politikai lelketlenség minden apró kis rojtját. Pusztán egy olyan filmet szerettem volna látni, ami után – ha felkel a székből egy újdonsült választópóógár – akinek a történtekről kora okán halvány lepkefingnyi véleménye sem lehet (hacsak nem edukálták a szülei vagy cimborái e témában) azt mondhassa, hogy „AAZTAKURVA” de legalábbi azt, hogy „BESZARÁS”.

    Ilyen téren ez a film nálam mindenképpen megbukott. Mint ahogy megbukott a tekintetben is, hogy elmulasztotta bemutatni a nagy október 23-i eseményt is. Az igazi nagy durranást. Az meg, hogy a film végén felvillantott néhány képkockánál az egyik képaláírásként az szerepel, hogy „legalább 1 ember életveszélyesen megsérült” egyenesen nevetséges. Öt perc böngészéssel (emlékezetből már nem megy) konkrét neveket tudnék sorolni, hogy kik sérültek meg életveszélyesen. És nem egyet.

 

     Nem a formátummal volt a gond. Nem az volt a probléma, hogy egy törtető fiatal pár szemén keresztül próbálják meg elénk tárni az eseményeket. Inkább az arányok zavartak. Én 30-40%-ot mondanék, ami szükséges lett volna (akár bejátszók, akár megfilmesítés formájában) a tényleges események bemutatásából, hogy el lehessen érni a fent említett hatást a jelenlegi formátum megtartása mellett. A bejátszásokból Gyurcsány Ferenc úgy jön le, mint egy bohóc – és ez sajnos a nézőközönség visszajelzésén is vastagon érződött. Ha a filmnek ez az üzenete, akkor leragadunk a 2019-es önkormányzati választások fideszes plakátjainak színvonalánál, melyek azt bizonygatták, hogy a túloldalon mindenki tök hülye – ami persze lehet igaz, de egészen biztosan csak egy szeletkéje a teljes nagy egész igazságnak. Nem azt mondom, hogy egy ilyen filmnek le kellett volna dokumentálnia az akkori (hogy magamat idézzem) „teljes nagy egész igazságot” de hatékonyan át kellett volna adnia egy hangulatot, ami az akkori emberek gondolkodásmódját tükrözte, mindennapi életét átjárta. Azt a nyomasztó kettősséget, miszerint van egy szélsőségesen kártékony, teljesen hibbant miniszterelnökünk (aki bezáratta a Lipótot, hogy élete további napjait nagyobb biztonságban tölthesse – talán csak egy rossz emlék miatt?) és egy nemesebb létre érdemes, évtizedek óta eltiport önbecsülését kilátástalanul kereső nemzet.

„Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.”

    De mi közel tehetetlenek vagyunk, mert az Unióban (manapság minden apró faszságnak nevetségesen nagy feneket kerítő) uralkodó globalista balliberális politikai elit nem hajlandó tudomást venni az eseményekről. Az, hogy engedünk-e szakállas nőket queer WC-be kurva fontos kérdés lett; viszont ha egy országban teljesen ártatlan embereket rángatnak ki a kávézókból az utcára, tépik le a ruhájukat, majd vernek szarrá azonosító nélküli, rendőrnek látszó férgek, az már nem üti meg az ingerküszöböt a tisztelt hivatalnokoknál. Akkor nem indítunk hetedik cikkely szerinti eljárást, amiért sérült a jogállamiság definíció nélküli szent eszméje.

 

    Azt ugye már ismerjük, hogy „hazudtunk reggel, éjjel meg este”. Azt is ismerjük, hogy „trükkök százai” kellettek hozzá, hogy elfedjék a valóságot, és sikerre vigyenek egy újabb választást. Megyót (leánykori nevén D-209) ugye távollétében Ferenc testvér hátba puccsolja egy bizonyos ügynök akta véletlen kiszivárgásának köszönhetően. 2002-ben megválasztott Péterünktől tehát 2004-ben Feri átveszi a stafétát, hogy aztán 2 év alatt felvirágoztassa ezt a „kurva ország”ot.

 

    De Ferenc testvér szavaival élve: „Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.” Egyesek szerint bizony megneszelték az Unióban, hogy az államadósságról, gazdasági mutatókról, miegyébről szóló beszámolók minimum erősen ferdítik az igazságot – és a választók nem ringathatják magukat a jólét, de legalábbis a konszolidált recesszió ábrándjába. Az elméletek szerint tehát Ferenc testvér lehetőséget kap rá, hogy a valós adatokat sürgősen nyilvánosságra hozza. Erre utalhat az eredeti szövegben az utolsó mondat: „Kell még valamit mondanom, Ildikó?”

    És itt jön képbe a feltételezett paktum. Ferenc ugyanis némi haladék fejében elfogadja, hogy továbbra is kiszolgálója, és hűséges seggnyalója marad a nyugati érdekeknek. (Az ilyet régen hazaárulónak hívták – ma már viszont Bogár László szavaival élve „Nem biztos, hogy hazaáruló; csak lehet, hogy nem itt van a hazája.”.) Figyeljük meg, hogy Feri két év alatt „majd belegebed” hogy leplezze a sokak számára teljesen nyilvánvaló alkalmatlanságát. Nyilván túl egyenes emberre vallana, ha odaállna az ország elé, és előadná, hogy mi a tényleges helyzet. Meg azt ugye a nemzetközi gyakorlatban követni szokta egy önkéntes lemondás is a miniszterelnöki tisztségről. Ez elképzelhetetlen forgatókönyv lett volna a baloldal számára, hisz pont néggyel kevesebb évet jelentett volna nekik az ország élén. Ezért inkább összezártak a népvezér mögött saját érdekből (erre utal a film is). Ferenc beszéde így elkészült.

 

    Habár a TV ostrom eseményeit valamelyest feldolgozza a történet – bár a képkockák nem érik el a megfelelő hatást – elfelejti megemlíteni a lázítók, provokátorok szerepét (mint állandó gyúanyag tán kivétel nélkül minden lázadozásnál). Esetünkben ugye Toroczkai László [leánykori nevén Tóth László; jelenlegi Mi Hazánk Mozgalom elnök, Ásotthalom polgármestere – korábban Jobbik alelnök] neve érdemel említést, aki Polgár Tamás (TomCat) beszámolói szerint a jobboldalisággal nehezen megvádolható Tóta W. Árpád és további 1-2 résztvevő számára nyilvánvaló módon megvezette és felhergelte az egyébként is ingerült tömeget. A beszámoló szerint Toroczkai hazakísérte egy jelenlévő társát (nevezett Gyetvai György Gergely) majd visszatérve az indulatos emberek haragját azzal gerjesztette tovább, hogy azt állította, a Gyetvait fogva tartják az In-Kal Security (az elbeszélések szerint erős baloldali kötődésű biztonsági cég) emberei. Felmerül továbbá a kérdés, hogy Toroczkai hogyan tudta megúszni az eseményeket viszonylag simán, míg másokat letöltendő börtönbüntetésre ítéltek?

 

    Az igazi következtetést – miszerint mindig is voltak, vannak és lesznek az ország ellen lázító, sajátjaikra támadó férgek a határainkon belül is – sajnos nem tudtuk levonni, mert Gergényi Péter akkori rendőrfőnök be sem mutatkozhatott nekünk a filmben úgy Isten igazából. [Péterünk 2 rangos kitüntetést is kiérdemelt azon hőstettéért, hogy viperával {Szigorúan tiltott fegyver – a történtek idején rendvédelmi erők sem alkalmazhatták a használatát, mivel nagyon könnyű kioltani vele egy életet, vagy örökre megnyomorítani bárkit.} szerelte fel a védelmi szerveket, akiket aztán a közemberek ellen vezetett. Október 23-án rátolták a szélsőséges lázongókat a békés megemlékezőkre (hogy náci csőcseléknek lehessen hívni kollektíve a jelen lévőket) majd ütöttek-vertek, akit csak értek. A belvárosban tetszésük szerint vertek össze hetven éves öregembereket, idős nőket, vak férfiakat. A földön fekvő eszméletlen áldozataikat rugdosták kedvük szerint. A kávézókban békésen üldögélő vendégeket kirángatták az utcára, letépték róluk a ruhát és minden különösebb ok nélkül vitték be a fogdába. Aki erről többet szeretne megtudni, az keressen rá a korabeli híradásokra, vagy Pesty László rövidfilmjére.

„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.”

     Abban, hogy nem kapta meg a magyarság az elégtételt Gyurcsány Ferenc (a történtek idején főállásban miniszterelnök, mellékállásban az „Eladó a Haza!” elnevezésű – nemzetközi érdekeltségű program főigazgatója, karmestere) égbe kiáltó gaztetteiért, igen nagy szerepe volt Feri bácsi akkori párttársainak (MSZP – kommunista utódpárt) és koalíciós partnereiknek (SZDSZ – többnyire hétpróbás gazemberek és okleveles hazaárulók gyülekezete). Az említett képviselők saját pozíciójukat féltve inkább cimboráltak továbbra is az ördöggel, és lapátolták a nemzeti vagyont, minthogy a hazájuk nyilvánvaló érdekeit szem előtt tartva, alázatosan elismerjék, hogy a kialakult helyzet orvoslására sürgető szükség van.

    A 2006-os események igazi tanulsága, hogy a most komédiázó ellenzéki erő ma is aktív tagjainak jelentős része asszisztált ahhoz, hogy a Gyurcsány-vezette politikai elit az ország arcába hugyozzon, majd mosolyogva azt mondja, hogy „Várj, a ruhádra még nem ment elég!”.

 

    Az ElkXrtuk nem adta meg nekünk azt az elégtételt, hogy a mára már választó-korba cseperedett gyermekeinknek igazán átélhető módon megmutathassuk, milyen volt 2006-ban magyarnak lenni. Hogy az Európai Bizottság önelégült politikusainak hazaszeretettől verejtékező képébe ordíthassuk Babits Mihály azóta is töretlen igazságát: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.”