Számos véletlenek szerencsétlen találkozása folytán úgy
alakult, hogy ma délelőtt betévedtem a "Marika néni kávézója" nevű
hamburgerezőbe. Ha valakinek nem lenne teljesen tiszta a kép: a Corvin mozitól
nem messze egy eldugott kis mellékutcában gyártja gigászi méretű, gazdagon
megtöltött zsemléit Marika néni; súlyos tíz évek óta. Már korábban is
tervezgettem, hogy meglátogatom a belvárosi egyetemisták körében nagy
népszerűségnek örvendő falodát; de gyakran pénz szűkében, máskor étvágy híján
nem került sor a kritikus táplálkozásra. Mert kritizálni mentem oda.
Elsősorban persze az üres gyomrom mondatta velem, hogy
sürgős táplálékbevitelre van szükség; de csillapíthatatlan étvágyam enyhítésére
más megoldást is találhattam volna. Sokkal olcsóbban. Mert bizony:
A Marika néni murva drága
Egy kevésbé átlagos méretű szendvicset kértem, ami összesen
1300 szép magyar forinttal rövidített meg. A huszon-egynéhány centiméter
átmérőjű burger tömege alulról nyaldosta az egy kilós álomhatárt. (Legalábbis
érzésre. Pontosabb adatokat biztosan találtok a neten.) Ez McDonalds
viszonylatban (ha a tömeget és méretet vesszük alapul), legalább 2500 forintos
kiadást jelentett volna, de hát ki a f@szom eszik ott? Fiatal vagyok én még
ahhoz, hogy önszántamból mérgezzem magam.
The Story
Ostobán átbillentettem az alsó végtagjaimat a küszöbön, majd
egy megfelelően bátor adjonisten után lecuccoltam egy szimpatikus asztalhoz.
Vélhetően spóroltam a decibellel, mert a pult túloldalán tevékenykedő két hölgy
szájából nem érkezett válasz. Összesen talán 4-5 asztalka terpeszkedett a kis
helyiségben, de nagyon nagy feketepont hogy mindegyik kellemetlenül közel van a
budiajtóhoz. Ha valaki egy kövéret fingik burgere jóízű elfogyasztása után,
miközben épp az ürítési műveleteket végzi; gyaníthatóan minden asztalnál ülő
orrát csiklandozza majd a huncut kis szagocska.
Tehát övtáskám kelletlen igazgatása után voltam kedves előre
fáradni a pulthoz, majd egy újabb csókolom után kérésemre készségesen adtak
nekem étlapot is. Ötöt. Így hirtelen nem tudtam, mit kezdjek egyszerre
ennyivel, de felmarkoltam a szívemnek legkedvesebb példányt (amelyik
legközelebb volt hozzám), és az asztal mögé vonulva tanulmányoztam potenciális
gasztronómiai áldozataim névsorát.
Számomra megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a pult éppen
akkorára lett méretezve, hogy Marika néninek nehézséget okozzon áttekinteni
felette; valamint a fizetőeszközt is csak egy ostoba kézmozdulattal lehessen
elhelyezni. Megint kis taknyosnak éreztem magam, mikor úgy kellett felnyúlnom a
pult tetejéig, hogy biztos felületre helyezhessem a pénzt.
Miután kiválasztottam a nekem - összetevők alapján -
leginkább tetsző "Mexikói burgert", Marika néni kedves mosollyal az
arcán visszakérdezett, hogy "mexikói?", majd egy receptes papiros
előturkálását követően elkezdte aprítani a hozzávalókat. Reggel lévén - kevésbé
gyakorlott kézmozdulatokkal elhelyezte azokat a gigaburger belsejében, majd
némi csípős szószt löttyintett a számos zöldség mellé. Miközben az ételt
készítette, folyamatosan ömlött belőle a kedvesség.
Elmesélte, hogy csak az én
kedvemért rak még bele ezt-azt, hiszen először járok nála. Egész addig azt
hittem, ilyet csak a törzsvendégek érdemelhetnek. De nem. Saját receptet
készített, csak nekem. És ezt (az utolsó mondatot) szinte ugyanezekkel a
szavakkal mondta.
Nem is olyan bonyolult örömet szerezni a vendégeknek.
Belerak még egyvalamit a burgerbe, és ettől a delikvens máris azt érezheti,
hogy tényleg személyre szóló recept alapján készült kaját fogyaszt. Sokkal jobb
szájízzel eszik az ember, ha azt hiheti, az a szendvics csak neki készült.
Korábbi, kivándorlásos cikkemben ejtettem néhány szót (az
eladók kedvességének és fizetésének összefüggéseit elemezgetve) arról, hogy a
jól kereső pénztáros kevésbé hajlamos a paraszt viselkedésre. Ugye a Mekiben és
egyéb kellemes helyeken néha még bele is köpnek a szendvicsbe, hogy ezáltal
kifejezésre juttassák a munkához való hozzáállásukat. Marika néni szintén
követi a logikai szálat, csak ő a lényegesen magasabb fizetésével kedvesebben
viselkedik a hozzá betévedő éhes szájakkal.
Betette a mikróba egy kicsit melegedni a félkész reggelimet,
majd magabiztosan kijelentette, hogy ha ezt megettem, nem fogok már aznap semmi
mást enni; annyira jóllakat. Nem akartam azzal megsérteni, hogy "biztos
nem látott még sportembert táplálkozni", de mindenesetre a kinézete
alapján ezt bárki elmondhatta volna arról a burgerről. Aki nem ismer engem.
Miután kivette a melegítőből, lopva elejtett egy (az Argo c.
filmből is ismert) "nem vagyunk ám kispályások" kezdetű megjegyzést,
majd kedvesen a pultra egyensúlyozta a túlméretes szendvicset. Kikészítettem,
de már tolta is vissza a pénzt, hogy "előbb egyek, aztán fizessek".
(Itt megjegyezném, hogy a Marika néninél elméletileg nem kell kifizetni azt a
szendvicset, amelyik nem ízlett.) Makogtam rá valamit, majd szófogadóan
félretettem a pénzt, és vidám lakmározásba kezdem. Volna.
A Burger
Kezembe kaptam a szendvicset, majd egy bátortalan
mozdulattal az ajkaimhoz emeltem, hogy egyetlen harapással véget vessek kínszenvedéseinek.
Ezt a mozdulatot nagyjából úgy kell elképzelni, mint mikor valaki egy
kosárlabdát próbál két kézzel az arcába tömni. A fogaim sajnos nem igazán
találtak rajta biztos harapási lehetőséget, ezért egy kevésbé tökös mozdulattal
úgy nagyjából a búrámba préseltem a szendvics egy részét, melynek hatására a
túloldalon kétszer annyi belevaló csuda távozott a tányérra.
Az első, amit éreztem, a frissen mikrózott nyers zsemle íze
volt. De az az igazán kellemetlen.
Ennek hatására nagyjából a következő mondat kezdett
körvonalazódni a fejemben: "Bandi fiam; téged aztán rendesen
átbaszarintottak a palánkon!"
Hogy csak úgy spontán, vagy tudat alatt ezt az érzést
kompenzálandó; nem tudom; de Marika néni újra elkezdte csillogtatni hízelgési
képességeit. Közelebb lopódzott a pult széléhez, majd kedves szavakkal illette
a már előttem megérkezett férfi vendégeit. Tudniillik akkor épp csak férfiak
voltak nála. Megemlítette, hogy mennyire szereti etetni a férfiakat, mert
mindig meg vannak elégedve a munkájával, és táplálkozás után megdicsérik az
étkét. Ezt az apró figyelmességet ugyan tőlem nem érdemelte meg, de azért
tovább hallgattam a kedves kis történetet. Beavatott minket, hogy a női
vendégeket nem szereti igazán, mert állandóan valami bajuk van. Hol arra
panaszkodnak, hogy túl sok, hol a csípőset sokallják; máskor meg éppen kevés
nekik az adag. Marika néni szerint a nőknek nem lehet igazán a kedvükre tenni,
ha élelmezésről van szó. Mindig találnak valami kritizálásra méltót a
táplálékban.
Ezek után elmesélte nekünk, hogy próbálkozott már rendhagyó
méretű szendvicsek készítésével is, melyek az átlag női étvágy kielégítését
célozzák; majd bosszúsan hozzátette, hogy ez a kísérlet csúfos kudarcba
fulladt, éppen a nők kiismerhetetlensége miatt.
Megjegyezte továbbá azt is, hogy "elismeri, a
férfiaknak nehéz dolga van, mert állandóan a nők változékony elvárásainak kell
megfelelniük", mely előbb-utóbb kerékbe töri lelki békéjüket.
Rendkívül sajnálatos, hogy erre a nagyszerű felismerésre a
nők csak nyugdíj-korhatár után eszmélnek rá. Már ha egyáltalán.
Visszatérve az ízekhez; adtam 20 másodpercet az ételnek,
hogy a kellemetlen hőfelesleg távozhasson belőle, majd folytattam a küzdelmet.
Azt ugyan már készítés közben is láttam, hogy a zöldségek itt tényleg
zöldségből vannak. Az uborka úgy is néz ki, és olyan íze is van, mint egy
uborkának. A saláta nem csak salátának álcázott világoszöld növény, hanem
valóban saláta. És így tovább.
Mivel mexikói burgert kértem (nem véletlenül, hiszen
rendkívül kedvemre való ez az ízvilág), én nagyon hiányoltam a mexikói
szósz/öntet/lötty ízét. De csak nem jött. Adtam neki egy utolsó utáni
lehetőséget is, hogy "na majd biztos a következő uborka lesz"; de
nem. Már azzal jobban járt volna drága Marika néni, ha vásárol egy kis Mexikói
fűszerkeverék alapot 15 forintért a legközelebbi Tescoban, de csak nem.
Az a kis tejfölös szósz, amit "csak én egyedül"
kaptam; vagy nagyon gyenge eresztés volt, de sokkal inkább nagyon elütött a
mexikói ízvilágtól
A fasírt/hús, vagy nevezd aminek akarod; úgy ahogy van nyers
volt. Éppen annyira volt megpörkölve, hogy úgy valamennyire összeálljon, de az
egy éhes férfinak vajmi kevés. Maga a hús alapanyaga elfogadható volt. Nem volt
tele idegesítő porcdarabkákkal, valamint hasonlított is a disznóhúshoz; de
senki ne várjon túl sokat a préselt darálthústól.
A negyedik pont, ahol Marika néni burgere elbukott, az az
ízesítés. Én nem tudom, gyerekek. Végig azt éreztem, hogy "ez a szendvics
egyáltalán nem különleges, sőt, már-már ehetetlen", mire rájöttem, hogy
egyetlen dolog hiányzott: Marika néni (egyem a szívét :) ) valószínűleg
nem ismeri a sót. Miután
leerőszakoskodtam azt a szendvicset a nyamvadt kis torkomon (mert a vége inkább
csak kínlódás volt), hirtelen eszembe jutott a hiányzó komponens. Egész addig
nem jöttem rá, hogy miért olyan ehetetlen számomra az a burger. Akkor már
kicsit késő volt.
És bár nem ízlett; Marika néninek sincs ingyen az alapanyag,
tehát kifizettem, amit megettem.
Summázzunk!
Marika néni akkor is vígan megél ebből, ha Minden tizedik
ember azt mondja, hogy "ezt inkább edd meg te"! De nem sajnáljuk tőle, mert
az alapkoncepció nagyon jó. Kiadós lakomában részesíteni a szomorú magyar
vándor lelkeket, miközben kedves szavakkal elhintjük bennük, hogy nem is
annyira rossz ez a világ. Ha jól keresel.
A sok zöldség nem telíti annyira az embert, mégis úgy érzi
utána az ember, mintha rengeteget evett volna. Pedig nem. Marika néni "nem
eszel ma többet..." kezdetű marketingszövege után nagyon rosszul esett,
hogy (asszem) a legnagyobb egyszemélyes burgere elfogyasztását követően IS éhes
maradtam. Nem olyan kínzóan, de azért fért volna még oda. A zöldség mindenképp
jó pont, és sajnos egyedüli jó pont. A minőség, mennyiség abszolút rendben
volt. Talán még kicsit sok is.
A zsemle nekem túl vastag volt, és ehetetlenül nyers.
A 4-es méretű szendvicsbe 3 db kb. 7 centi átmérőjű fasírt
lapocska járt. Elég volt, de a sózást nagyon akarta, és a hús azért van, hogy
sütve együk. Néhány kivételtől eltekintve természetesen.
Jó, hogy létezik mexikói szószos szendvics, de akkor az
olyan is legyen. Nem csípős-paradicsomos-kukoricás, hanem MEXIKÓI.
Egy icipici só iszonyatosan feldobta volna az egész
értékelést, de a húst és a zöldségeket biztosan.
Marika néni a magyar emberek azon ritka fajtájának egyike,
akik emberként tekintenek honfitársaikra. Ezért igazából nem kéne piros pontot
kapnia, de annyira igyekszik jobb kedvre deríteni az embereket, hogy legyen
neki. Megérdemli.
Teát azért nem fogyasztottam további kétszáz forintért; mert
garantáltan valami istennyila szitkokat írtam volna róla.
Sajnos nagyon érzékeny vagyok a teák elkészítésére és ízére,
ezért egy ideje már csak a saját magam által elkészítetteket fogadja be a
nyelőcsövem.
Nem akartam ezzel tovább rontani az értékelést.
Szendvics összkép: 3 alá
Kiszolgálás összkép: 4
Konklúzió:
Van hová fejlődni!