Marika néni burgerezdéje - Kritika

Számos véletlenek szerencsétlen találkozása folytán úgy alakult, hogy ma délelőtt betévedtem a "Marika néni kávézója" nevű hamburgerezőbe. Ha valakinek nem lenne teljesen tiszta a kép: a Corvin mozitól nem messze egy eldugott kis mellékutcában gyártja gigászi méretű, gazdagon megtöltött zsemléit Marika néni; súlyos tíz évek óta. Már korábban is tervezgettem, hogy meglátogatom a belvárosi egyetemisták körében nagy népszerűségnek örvendő falodát; de gyakran pénz szűkében, máskor étvágy híján nem került sor a kritikus táplálkozásra. Mert kritizálni mentem oda.

Elsősorban persze az üres gyomrom mondatta velem, hogy sürgős táplálékbevitelre van szükség; de csillapíthatatlan étvágyam enyhítésére más megoldást is találhattam volna. Sokkal olcsóbban. Mert bizony:

A Marika néni murva drága

Egy kevésbé átlagos méretű szendvicset kértem, ami összesen 1300 szép magyar forinttal rövidített meg. A huszon-egynéhány centiméter átmérőjű burger tömege alulról nyaldosta az egy kilós álomhatárt. (Legalábbis érzésre. Pontosabb adatokat biztosan találtok a neten.) Ez McDonalds viszonylatban (ha a tömeget és méretet vesszük alapul), legalább 2500 forintos kiadást jelentett volna, de hát ki a f@szom eszik ott? Fiatal vagyok én még ahhoz, hogy önszántamból mérgezzem magam.

The Story

Ostobán átbillentettem az alsó végtagjaimat a küszöbön, majd egy megfelelően bátor adjonisten után lecuccoltam egy szimpatikus asztalhoz. Vélhetően spóroltam a decibellel, mert a pult túloldalán tevékenykedő két hölgy szájából nem érkezett válasz. Összesen talán 4-5 asztalka terpeszkedett a kis helyiségben, de nagyon nagy feketepont hogy mindegyik kellemetlenül közel van a budiajtóhoz. Ha valaki egy kövéret fingik burgere jóízű elfogyasztása után, miközben épp az ürítési műveleteket végzi; gyaníthatóan minden asztalnál ülő orrát csiklandozza majd a huncut kis szagocska.

Tehát övtáskám kelletlen igazgatása után voltam kedves előre fáradni a pulthoz, majd egy újabb csókolom után kérésemre készségesen adtak nekem étlapot is. Ötöt. Így hirtelen nem tudtam, mit kezdjek egyszerre ennyivel, de felmarkoltam a szívemnek legkedvesebb példányt (amelyik legközelebb volt hozzám), és az asztal mögé vonulva tanulmányoztam potenciális gasztronómiai áldozataim névsorát.

Számomra megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a pult éppen akkorára lett méretezve, hogy Marika néninek nehézséget okozzon áttekinteni felette; valamint a fizetőeszközt is csak egy ostoba kézmozdulattal lehessen elhelyezni. Megint kis taknyosnak éreztem magam, mikor úgy kellett felnyúlnom a pult tetejéig, hogy biztos felületre helyezhessem a pénzt.

Miután kiválasztottam a nekem - összetevők alapján - leginkább tetsző "Mexikói burgert", Marika néni kedves mosollyal az arcán visszakérdezett, hogy "mexikói?", majd egy receptes papiros előturkálását követően elkezdte aprítani a hozzávalókat. Reggel lévén - kevésbé gyakorlott kézmozdulatokkal elhelyezte azokat a gigaburger belsejében, majd némi csípős szószt löttyintett a számos zöldség mellé. Miközben az ételt készítette, folyamatosan ömlött belőle a kedvesség. 

Elmesélte, hogy csak az én kedvemért rak még bele ezt-azt, hiszen először járok nála. Egész addig azt hittem, ilyet csak a törzsvendégek érdemelhetnek. De nem. Saját receptet készített, csak nekem. És ezt (az utolsó mondatot) szinte ugyanezekkel a szavakkal mondta.

Nem is olyan bonyolult örömet szerezni a vendégeknek. Belerak még egyvalamit a burgerbe, és ettől a delikvens máris azt érezheti, hogy tényleg személyre szóló recept alapján készült kaját fogyaszt. Sokkal jobb szájízzel eszik az ember, ha azt hiheti, az a szendvics csak neki készült.

Korábbi, kivándorlásos cikkemben ejtettem néhány szót (az eladók kedvességének és fizetésének összefüggéseit elemezgetve) arról, hogy a jól kereső pénztáros kevésbé hajlamos a paraszt viselkedésre. Ugye a Mekiben és egyéb kellemes helyeken néha még bele is köpnek a szendvicsbe, hogy ezáltal kifejezésre juttassák a munkához való hozzáállásukat. Marika néni szintén követi a logikai szálat, csak ő a lényegesen magasabb fizetésével kedvesebben viselkedik a hozzá betévedő éhes szájakkal.

Betette a mikróba egy kicsit melegedni a félkész reggelimet, majd magabiztosan kijelentette, hogy ha ezt megettem, nem fogok már aznap semmi mást enni; annyira jóllakat. Nem akartam azzal megsérteni, hogy "biztos nem látott még sportembert táplálkozni", de mindenesetre a kinézete alapján ezt bárki elmondhatta volna arról a burgerről. Aki nem ismer engem.

Miután kivette a melegítőből, lopva elejtett egy (az Argo c. filmből is ismert) "nem vagyunk ám kispályások" kezdetű megjegyzést, majd kedvesen a pultra egyensúlyozta a túlméretes szendvicset. Kikészítettem, de már tolta is vissza a pénzt, hogy "előbb egyek, aztán fizessek". (Itt megjegyezném, hogy a Marika néninél elméletileg nem kell kifizetni azt a szendvicset, amelyik nem ízlett.) Makogtam rá valamit, majd szófogadóan félretettem a pénzt, és vidám lakmározásba kezdem. Volna.

A Burger

Kezembe kaptam a szendvicset, majd egy bátortalan mozdulattal az ajkaimhoz emeltem, hogy egyetlen harapással véget vessek kínszenvedéseinek. Ezt a mozdulatot nagyjából úgy kell elképzelni, mint mikor valaki egy kosárlabdát próbál két kézzel az arcába tömni. A fogaim sajnos nem igazán találtak rajta biztos harapási lehetőséget, ezért egy kevésbé tökös mozdulattal úgy nagyjából a búrámba préseltem a szendvics egy részét, melynek hatására a túloldalon kétszer annyi belevaló csuda távozott a tányérra.

Az első, amit éreztem, a frissen mikrózott nyers zsemle íze volt. De az az igazán kellemetlen.

Ennek hatására nagyjából a következő mondat kezdett körvonalazódni a fejemben: "Bandi fiam; téged aztán rendesen átbaszarintottak a palánkon!"

Hogy csak úgy spontán, vagy tudat alatt ezt az érzést kompenzálandó; nem tudom; de Marika néni újra elkezdte csillogtatni hízelgési képességeit. Közelebb lopódzott a pult széléhez, majd kedves szavakkal illette a már előttem megérkezett férfi vendégeit. Tudniillik akkor épp csak férfiak voltak nála. Megemlítette, hogy mennyire szereti etetni a férfiakat, mert mindig meg vannak elégedve a munkájával, és táplálkozás után megdicsérik az étkét. Ezt az apró figyelmességet ugyan tőlem nem érdemelte meg, de azért tovább hallgattam a kedves kis történetet. Beavatott minket, hogy a női vendégeket nem szereti igazán, mert állandóan valami bajuk van. Hol arra panaszkodnak, hogy túl sok, hol a csípőset sokallják; máskor meg éppen kevés nekik az adag. Marika néni szerint a nőknek nem lehet igazán a kedvükre tenni, ha élelmezésről van szó. Mindig találnak valami kritizálásra méltót a táplálékban.

Ezek után elmesélte nekünk, hogy próbálkozott már rendhagyó méretű szendvicsek készítésével is, melyek az átlag női étvágy kielégítését célozzák; majd bosszúsan hozzátette, hogy ez a kísérlet csúfos kudarcba fulladt, éppen a nők kiismerhetetlensége miatt.

Megjegyezte továbbá azt is, hogy "elismeri, a férfiaknak nehéz dolga van, mert állandóan a nők változékony elvárásainak kell megfelelniük", mely előbb-utóbb kerékbe töri lelki békéjüket.

Rendkívül sajnálatos, hogy erre a nagyszerű felismerésre a nők csak nyugdíj-korhatár után eszmélnek rá. Már ha egyáltalán.

Visszatérve az ízekhez; adtam 20 másodpercet az ételnek, hogy a kellemetlen hőfelesleg távozhasson belőle, majd folytattam a küzdelmet. Azt ugyan már készítés közben is láttam, hogy a zöldségek itt tényleg zöldségből vannak. Az uborka úgy is néz ki, és olyan íze is van, mint egy uborkának. A saláta nem csak salátának álcázott világoszöld növény, hanem valóban saláta. És így tovább.

Mivel mexikói burgert kértem (nem véletlenül, hiszen rendkívül kedvemre való ez az ízvilág), én nagyon hiányoltam a mexikói szósz/öntet/lötty ízét. De csak nem jött. Adtam neki egy utolsó utáni lehetőséget is, hogy "na majd biztos a következő uborka lesz"; de nem. Már azzal jobban járt volna drága Marika néni, ha vásárol egy kis Mexikói fűszerkeverék alapot 15 forintért a legközelebbi Tescoban, de csak nem.

Az a kis tejfölös szósz, amit "csak én egyedül" kaptam; vagy nagyon gyenge eresztés volt, de sokkal inkább nagyon elütött a mexikói ízvilágtól

A fasírt/hús, vagy nevezd aminek akarod; úgy ahogy van nyers volt. Éppen annyira volt megpörkölve, hogy úgy valamennyire összeálljon, de az egy éhes férfinak vajmi kevés. Maga a hús alapanyaga elfogadható volt. Nem volt tele idegesítő porcdarabkákkal, valamint hasonlított is a disznóhúshoz; de senki ne várjon túl sokat a préselt darálthústól.

A negyedik pont, ahol Marika néni burgere elbukott, az az ízesítés. Én nem tudom, gyerekek. Végig azt éreztem, hogy "ez a szendvics egyáltalán nem különleges, sőt, már-már ehetetlen", mire rájöttem, hogy egyetlen dolog hiányzott: Marika néni (egyem a szívét :) ) valószínűleg nem  ismeri a sót. Miután leerőszakoskodtam azt a szendvicset a nyamvadt kis torkomon (mert a vége inkább csak kínlódás volt), hirtelen eszembe jutott a hiányzó komponens. Egész addig nem jöttem rá, hogy miért olyan ehetetlen számomra az a burger. Akkor már kicsit késő volt.

És bár nem ízlett; Marika néninek sincs ingyen az alapanyag, tehát kifizettem, amit megettem.

Summázzunk!

Marika néni akkor is vígan megél ebből, ha Minden tizedik ember azt mondja, hogy "ezt inkább edd meg te"! De nem sajnáljuk tőle, mert az alapkoncepció nagyon jó. Kiadós lakomában részesíteni a szomorú magyar vándor lelkeket, miközben kedves szavakkal elhintjük bennük, hogy nem is annyira rossz ez a világ. Ha jól keresel.

A sok zöldség nem telíti annyira az embert, mégis úgy érzi utána az ember, mintha rengeteget evett volna. Pedig nem. Marika néni "nem eszel ma többet..." kezdetű marketingszövege után nagyon rosszul esett, hogy (asszem) a legnagyobb egyszemélyes burgere elfogyasztását követően IS éhes maradtam. Nem olyan kínzóan, de azért fért volna még oda. A zöldség mindenképp jó pont, és sajnos egyedüli jó pont. A minőség, mennyiség abszolút rendben volt. Talán még kicsit sok is.

A zsemle nekem túl vastag volt, és ehetetlenül nyers.

A 4-es méretű szendvicsbe 3 db kb. 7 centi átmérőjű fasírt lapocska járt. Elég volt, de a sózást nagyon akarta, és a hús azért van, hogy sütve együk. Néhány kivételtől eltekintve természetesen.

Jó, hogy létezik mexikói szószos szendvics, de akkor az olyan is legyen. Nem csípős-paradicsomos-kukoricás, hanem MEXIKÓI.

Egy icipici só iszonyatosan feldobta volna az egész értékelést, de a húst és a zöldségeket biztosan.

Marika néni a magyar emberek azon ritka fajtájának egyike, akik emberként tekintenek honfitársaikra. Ezért igazából nem kéne piros pontot kapnia, de annyira igyekszik jobb kedvre deríteni az embereket, hogy legyen neki. Megérdemli.

Teát azért nem fogyasztottam további kétszáz forintért; mert garantáltan valami istennyila szitkokat írtam volna róla.

Sajnos nagyon érzékeny vagyok a teák elkészítésére és ízére, ezért egy ideje már csak a saját magam által elkészítetteket fogadja be a nyelőcsövem.

Nem akartam ezzel tovább rontani az értékelést.

Szendvics összkép:  3 alá

Kiszolgálás összkép:  4

 

Konklúzió:

Van hová fejlődni!